Azt hittem, az utóbbi majdnem egy évben a házba való bejutás és onnan kijutás minden alternatíváját kipróbáltuk már, és valóban így van (persze várjuk csak ki a végét), csak a fejlettségi szint az, ami változni szokott, de persze ez se mindig az előrehaladás irányában. A fő bejárati ajtónkhoz való feljutás (vagy akkor már következetesen, az onnan való lejutás is) volt eddig mindig a szűkebb keresztmetszet, mert annak a megközelítése szűnt meg szinte elsőként az építkezés, vagyis a házbővítés kezdetével.
És mivel csak ezt az ajtót tudjuk kívülről is zárni, valamerre így is el kell onnan mindig bukdácsolni, ha el akarunk menni itthonról, vagy az egész házat megkerülve sóder, kavics, zsaludeszka halmokon és gödrökon keresztül, vagy konkrétan az épülő házrész területén át, ami egyébként is állandóan új kihívások elé állít.
Szóval amikor tehetjük, inkább a már majdnem elkészült új teraszunkon és teraszajtónkon keresztül közlekedünk (cuccokkal, gyerekekkel, kutyával), és ha szerencsénk van, legalább egyikünk ezalatt üresebb kézzel a másik irányban tud zárni vagy nyitni, aztán le vagy felmászni ott, ahol éppen tud.
Most éppen így:
A mai nappal (vagyis már a tegnapelőttivel) ez most megint borult, egy pár napig ismént bukdácsol majd az egész család, amíg az utóbbi pár hónapban már jól bevált közlekedési útvonalunkat akadályozó darázskolónia utolsó példánya is ki nem purcan.
Szóval így jártunk most, két csípéssel így is egész jól megúsztuk.
A fészek kábé őt kilós volt, és ha kivártuk volna, rövidesen húszezresre saccolt példányszámmal örvendeztetett volna meg minket.
Jó meleg, védett helyet találtak, félig a földben egy nagy, üres cementes zsákokkal teli zsák alatt. Szóval egyhamar ez nem fagyott volna el.
Köszönjük a nagyon kedves darázsírtónk mai munkáját, egy élmény volt.
Folytatás következik, tudom, most még zavaros egy kicsit, hogy mit hova és miért építkezünk mi egyáltalán, és miért vagyunk mi még itt. Előbb utóbb minden kiderül.
Itt a blogon közvetlenül, vagy a Facebookon a blog oldalán közvetve.
